A második világháború előestéjén már a kétszázezer főt meghaladó Wilno, Vilnius a lengyel, a litván és a megkésett belarusz nemzetépítés kereszttüzében találta magát. A többnemzetiségű, de lengyel többségű város és vajdasági központ a háború kirobbanását követően – szovjet közreműködéssel – került litván fennhatóság alá. Fontos változás volt az is, hogy 1940 februárjáig 30 ezer, főként lengyel és zsidó menekült érkezett Vilniusba, amely humanitárius krízist idézett elő. A város nagymértékű litvánosítása a szovjetek 1940 júniusi bevonulásával megakadt. A lengyel–litván feszültség a szovjet megszállás alatt átmenetileg enyhült. A helyi zsidó lakosság kiirtása a németek 1941. június 24-i bevonulását követően kezdődött. A litván hatóságok közreműködésével felállították a vilniusi gettót, melybe 15–17 ezer embert zártak. A körül-belül hatvanezer zsidó lakosból csak két-háromezer élte túl a háborút. A háború utolsó szakaszában, amikor a lengyel Honi Hadsereg (AK) átvette a vidéki területek fölött ellenőrzést, és az „Ostra Brama” hadműveletre készült, a lengyel–litván konfliktusban szintén megjelentek a háborús bűncselekmények. A lengyel tervek ellenére a város felszabadítása 1944. július 13-án a szovjetek segítségével történt meg, ezt követően a lengyel-szovjet viszony itt is ellenségessé vált. A világháború vége után is folytatódott a város etnikai képének erőszakos átalakítása. 1945 és 1947 között 171 158 személy települt ki a Litván SZSZK területéről Lengyelországba, melyeknek több mint a fele vilniusi lengyel volt. Habár az óváros korábbi városképét megőrizte, a Holokauszt és a kitelepítések következtében a város teljes mértékben elveszítette korábbi etnikai, társadalmi arculatát. Ideiglenesen orosz nyelvűvé vált, majd a vidéki területek kollektivizálása felgyorsította a litvánok Vilniusba való áramlását.
Kulcsszavak: Vilnius, emlékezet, interetnikus kapcsolatok, város, identitás, lengyel-litván kapcsolatok