Az erdélyi városokban – a modernizációs folyamatok és a budapesti kormányok nemzetiségi politikája együtthatásának következtében – a dualizmus alatt végig nőtt a magyar nyelvű lakosok aránya, amely 1910-re a városi népességen belül megközelítette a kétharmadot (miközben a magyar nyelvű népesség a régió összlakosságának alig egyharmadát tette ki). A város – különösen a nemzetiségi vagy vegyes lakosságú peremvidékeken – úgy jelent meg, mint a magyarság és a magyar nemzetállam-építés „bástyája”, a magyar állameszme támasza. Ez a toposz Trianon után sem tűnt el, és továbbra is gyakran felbukkant az „erdélyi kérdés” magyar narratívájában, csak mintegy „fordított” változatban. Előadásomban azt vizsgálom meg, hogy a magyar elitek miképp tekintettek a trianoni békeszerződéssel Magyarországtól Romániához került városok átalakulására. A két világháború közötti időszakban zajló erdélyi magyar – politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális – térvesztés, a városok magyar jellegének erőszakos megváltoztatása („elrománosítása”), mi több, a települések általános hanyatlása, „balkanizálódása” az új magyar narratíva központi motívumai lettek, amelyek közül néhány mindmáig megjelenik a magyar nyilvánosságban (de érdekes módon az erdélyi–regáti „román–román” törésvonal mentén is). Ezt a diskurzust szeretném néhány változatos műfajú (publicisztika, tanulmány, útirajz, útikalauz) példán keresztül szemléltetni, elsősorban a románosítás és a hanyatlás toposzainak nyomon követésével.
Kulcsszavak: Erdély, Trianon, emlékezet, interetnikus kapcsolatok, város, identitás